Az erkölcs

Emberi mivoltunk nem csupán biológia fejlődésünk mércéjén mérhető, illetve mérendő le, hanem azon a mércén is, ahogyan önmagunkról, embertársainkról és a bennünket körülvevő világról gondolkodunk. Sőt, ez utóbbi sokkal nagyobb súllyal esik a latba, mint a biológiai lényünk.

Testünk ugyanis elsősorban formailag biztosítja számunkra, hogy mint emberek létezni, élni, tevékenykedni tudjunk ebben a földi környezetben. Szerveink pedig a test működéséhez, fenntartásához szükséges tartalmi erőforrásokat biztosítják, míg a test természetes halálával járó elhasználódásuk meg nem történik. Magát a testet azonban nem a szervek, hanem az a tudatos szellemi-lelki erő élteti, amely az anyaméhben a fogantatás pillanatától fogva a maga szándéka szerint felépíti azt, majd a születéstől kezdve saját testi-lelki fejlődése érdekében élete folyamán alakítja, felhasználja.

Az emberi test változásaira a fogantatástól kezdve mindazok hatással vannak, akikkel az ember bármiféle kapcsolatba kerül, de erkölcsi téren saját tudatos döntésén múlik, hogy e tőle független akaratlan vagy akaratlagos változásokat figyelembe véve, hogyan viszonyul önmagához és környezetéhez.

Minden ember egyéni felelőssége, hogy saját szellemét és testét miképpen használja, uralja abban a belső és külső körülményben, amelyben élnie kell! Ember nem élhet elszigetelten attól a világtól, amely állapotszerűen körülveszi őt. Minden ember közösségi lény, közösségben kell megélnie emberi minőségét.

Magatartását erkölcsi tisztánlátása és a társadalmi berendezkedések, viszonyok egyaránt befolyásolják, ugyanakkor fel kell, hogy tudja mérni, hogy az általánosan elfogadott erkölcsi értékekhez, törvényekhez mi módon, milyen mértékben igazodhat, vagy milyen mértékben kell azokat elvetnie! Bárhogyan is dönt, ránézve mindenképpen következményekkel jár.

Ahhoz azonban, hogy helyes döntést hozhasson, stabil viszonyítási pontra van szüksége, amihez alapvetően igazodni tud. Ez a viszonyítási pont csak olyan tartalom lehet, ami állandó, tehát a változékonyságnak még a legminimálisabb szikrája sincs benne.

Egyetlen ember sem építheti erkölcsi téren az életét olyan alapra, ami változik. Változó erkölcsi törvényre alapozni olyan, mint hullámzó homokra építkezni. Az ilyen alap nem képezhet viszonyítási pontot egyetlen ember számára sem.

A helyes erkölcsi fejlődés érdekében ember embernek stabil viszonyítási alapot nem tud nyújtani, hiszen e téren minden ember fejlődő lény. Fejlődésének iránya azonban attól függ, hogyan viszonyul azokhoz az örök érvényű isteni erkölcsi törvényekhez, amelyek szellemi teremtményi létének alapfeltételei. Ezen az úton nincs stagnálás vagy egyhelyben járás, mert valaki vagy előre, vagy visszafelé lép a fejlődésben, aminek lelki értelemben reá nézve mindenképpen következményei vannak. Már az is meghatározhatja egy ember fejlődésének irányát, ha erkölcsi kérdésekben bizonytalan vagy nem vállalja fel döntéseit, noha rálátása van a várható következményekre.

A bizonytalanság csak akkor fogadható el erkölcsi kérdésben, ha valaki nem rendelkezik elegendő információval ahhoz, hogy az adott helyzetben a lelkiismeretét, értelmét, békét teremtő módon megnyugtató döntést tudjon hozni. Ilyen helyzetben nem is szabad döntést hozni!

Ez a helyzet nem azonos azzal, amikor valaki alávetett helyzetben érezve magát, nem mer döntést hozni, pedig tudja, hogy mi lenne a helyes. Ez az elembertelenedés útja. Ha valaki tudja, mit kell az adott helyzetben tennie, mégsem teszi meg, akkor mulasztással vétkezik.

Minden ember felelősséggel tartozik önmagának a döntéseiért. E felelősség alól senki nem bújhat el, nem mentesülhet! Az ember biológiai meghatározása, hogy gondolkodó lény, erkölcsi értelemben azonban az ember emberi minőségét az határozza meg, hogy hogyan gondolkodik. Ezért nemcsak ismernie, de élnie is kell az erkölcsi törvényeket. Élő módon kell tudni különbséget tennie erkölcsi jó és rossz között.

Szükségszerű tehát, hogy hozzá hasonló erkölcsi lények vegyék őt körül, akikkel kisebb-nagyobb közösségi léttereket hozhat létre. Az ember erkölcsi fejlődése vagy visszafejlődése csak más emberekkel való kölcsönhatásban valósulhat meg. Senki nem képes másoktól elszigetelten élve erkölcsi jóra vagy rosszra. Az erkölcsnek csak szellemi közegben van létjogosultsága, ahol ez hiányzik, ott erkölcsi döntést nem lehet hozni, mert nem lehet erkölcsi szinten sem jót, sem rosszat tenni.

Szellemi erő hiányos közegben csak az emberalatti világ ösztönrendszere képes intenzív működésre. Ha ez az ösztönrendszer veszi át az alapvető szellemi erő helyét az emberben, akkor bekövetkezik az ember elembertelenedése, mert lemond arról a természetes összetevőről és magatartásról, ami őt szellemi lényként emberré teszi.

Az ember azonban olyan szellemi közegben is könnyen elembertelenedik, ahol természetes módon van jelen az a támogató és megtartó erő, amely iránymutatást adhatna számára a helyes értékekről, s bár teremtettségénél fogva magában hordozza azt az egyetlen igazságot, mely szellemi lényének lényegét képezi, eltorzult szellemi személyisége következtében képtelen azt helyesen előhozni önmagából.

Habár Isten Mózes által törvényt adott az embernek, hogy útmutatást adjon a helyes erkölcsi értékekről, némelyek máig felhatalmazva érzik magukat arra, hogy saját szájuk íze szerint, az érdekeiknek megfelelően alakítsák, torzítsák azokat. Ennélfogva az emberek erkölcsi szinten lassan egyre reménytelenebb állapotba kerülnek.

Még azok is, akik törekedtek arra, hogy Isten törvényét betartsák, megrekedtek azon a szinten, ami az írott törvény megtartását jelentette számukra, de az igazi törvény nem tudott a lelkükben megfelelően életre kelni. Bár komoly szándék övezte döntésüket, számukra mindez csupán egy Istennek engedelmeskedő, külső magatartásként nyilvánult meg.

Ahhoz, hogy az az erkölcsi törvény, amely bele van teremtve, bele van kódolva minden emberbe, valóban élővé váljon, nem elég az erkölcsi törvény külső, szolgaian engedelmes megtartása, hanem minden egyes embernek teljes életodaadással kell eggyé válnia vele!

Amikor Jézus felhívta az őt hallgatók figyelmét, hogy: "Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!" (Mt 5,48), akkor nem csupán Isten törvényének betartására szólított fel, hanem arra buzdított, hogy ne azért tartsák be a törvényt, mert ez az előírás, hanem azért, hogy beleívódva a lelkükbe, testi-lelki életük természetes részévé váljon. Jézus nem a Tórában, Bibliában vagy az imakönyvekben megírt parancsolatok megtartását kéri övéitől, hanem hogy az a tartalom, amely végső soron megtalálható ezekben a könyvekben is, életerővé váljon minden ember számára.

A valódi boldogságot nem az erkölcsi törvények tudatos megtartása jelenti, hanem az, amikor ezek a törvények már olyan természetes részét képezik az ember életének, hogy már tudatosan létezni sem tudna nélkülük, vagyis igazi életerőt adó eledellé és itallá válnak számára.

Ezen a szinten már nem kell figyelnie arra, hogy Isten erkölcsi és egyben szeretettörvényét betartsa, mert egyszerűen elképzelhetetlen, hogy más értékrend szerint éljen. Ahogyan Jézusnak sem volt szüksége az írott Tízparancsolatra ahhoz, hogy erkölcsi téren ember maradjon, mert ő e parancsolatok nélkül is pontosan tudta, hogy milyen egy valódi ember. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, ahogyan Pilátus önkéntelenül kifakadt, miután meglátta Jézus megostorozott, tövissel megkoronázott, megcsúfolt, mégis méltóságteljes alakját: "Íme, az ember!" (Jn 19,5).

Jézus a példamutatásával életet lehelt ezekbe a törvényekbe. Neki életre kellett keltenie az erkölcsi törvényeket ahhoz, hogy az emberek is felül tudjanak emelkedni az írott törvények puszta betartásán. Azért jött, hogy tüzet gyújtson, hogy lelki-szellemi értelemben lángra lobbantsa a földet: "Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!" (Lk 12,49). Azért hozta el a tüzet a mennyből, hogy erejével feleméssze az ember belső lényét elárasztó sötétséget, és lángra lobbantsa az ember szellemi életét Istenben a Szentlélek által..