Ötödik parancsolat:
Ne ölj!
1. rész
Ölni sokféleképpen lehet. Puszta kézzel, szúró-vágó eszközökkel, lőfegyverrel vagy bármilyen általános használati eszközzel. Ha ölni akar, bármilyen eszköz gyilkos szerszámmá válhat az ember kezében.
Az ölés az önzés ama szándékával születik meg az ember szívében, hogy embertársának ártson. Akár úgy, hogy életét kioltsa, akár úgy, hogy környezetének kárt okozzon! Tehát, amikor ölésről beszélünk, akkor mindig ember ember elleni gonosz tettről beszélünk. Ez akkor is igaz, ha a cselekedet közvetlenül nem az ember ellen irányul, de következménye lelkileg nagy fájdalmat, szenvedést okoz neki.
Ölni tehát nemcsak fizikailag lehet. Már az is ölésnek, gyilkosságnak nevezhető, ha valaki haragot táplál, kimondottan ártó szándékkal viseltetik embertársa iránt. A harag ugyanis képes megölni nemcsak a testet, hanem a lelket is. Az ember minden olyan tettével, mely ártó szándékkal motivált, képes nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is pusztulásba taszítani önmagát.
Jézusnak az a kijelentése, hogy "Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!" (Mt 10,28), arról szól, hogy aki másnak akar ártani a szívében gyűlölettel és haraggal, bizony, elsősorban önmagának árt. Senki más nem tudja az ember lelkét megrontani, csak saját maga, mert minden rossz, gonoszság az ember szívéből származik.
A gondolat, szó és cselekedet, mind a szív bőségéből születik. Az pedig, hogy jó gyümölcsöt terem vagy rosszat, egyedül az ember döntésén múlik.
Talán elképzelni sem tudjuk, hogy milyen sokféleképpen vagyunk képesek ölni. Még arra is képesek vagyunk, hogy saját szabad döntésünk, szabadságunk védelmére hivatkozva hozzunk halálos ítéletet egy élet felett, mert nekünk jogunk van hozzá. Megsértettek, a becsületünkbe gázoltak, s így akarunk az igazságunknak érvényt szerezni.
Az ölés kategóriájába tartozik a nem kívánt magzat elvetetése is. Sajnos rengeteg nő gondolja tévesen, hogy egy nem kívánt magzat fejlődésének erőszakos megszakítása nem minősül ölésnek. Pedig az. Az egyik legkegyetlenebb fajtája az ölésnek. Ami még fájdalmasabbá teszi a helyzetet, hogy többszörösen az akkor is, ha csupán egyetlen magzat elvetetéséről van szó.
Mindennek legnagyobb kárvallottja az anya. A gyermek ugyan szörnyű fizikai és lelki szenvedések közepette kénytelen elhagyni az anyaméhet, és más anyát keresni az inkarnálódáshoz, erkölcsileg azonban nem éri kár.
Testi, lelki, erkölcsi kárt az anya szenved. A magzat eltávolítása az anyaméhből nem történhet meg roncsolás nélkül, aminek az is lehet a következménye, hogy többé nem foganhat a méhében új élet, nem lesz többé olyan tiszta és érintetlen, mint e gyermek megfoganása előtt.
Sérül lelkileg, mert ha fogan is új élet a méhében, a tudat, hogy egy életet már előzőleg elvetetett, azt az érzést fogja állapotszerűen sugallni benne, hogy soha többé nem lehet már jó anya.
Harmadszor pedig, előbb-utóbb minden anya kénytelen szembesülni azzal az igazsággal, hogy ember élete felett egyedül Isten rendelkezhet, aki még akkor sem öli meg őt, amikor gonosszá válik, hanem irgalommal közelít hozzá a legnagyobb embertelenségben is.
Az anya nem birtokosa gyermekének, hogy annak életéről önhatalmúlag döntsön! A nő, aki anyává válik, arra kell, hogy vállalkozzon, hogy Istennel együttműködve befogadja azt a lelket, aki általa szeretetben, hitben, alázatban és szelídségben, bölcsességben növekedni akar. A gyermek nem az övé, ő csak kölcsön kapta Istentől. Élet-halál kérdésekben sem ő, sem más a teremtésben nem rendelkezhet, csak Isten.
E téren azonban ugyanilyen felelősség hárul a férfiakra is, akik az apaság szerepét kell, hogy betöltsék. A szexualitás felelősségteljes magatartás, és nem az ösztönök játékszere. Ha egy férfi a szexualitásban nem tiszteli a nőt, hanem csupán saját állatias ösztöne eszközeként tekint rá, majd a következmények felelősségét a nőre hárítja, embertelenné teszi magát. Cselekedete erkölcsi következményeit a férfi sem kerülheti el.
Ugyanígy Isten szeretete ellen, a 'Ne ölj!' parancs ellen vétenek azok is, akik a katonaság berkein belül a hazájuk védelmére tesznek fogadalmat, hiszen arra tesznek esküt, hogy megölik az ellenséget, nem beszélve azokról, akik egy idegen ország elleni támadásban vesznek részt. Márpedig Jézus komoly hangsúlyt helyez tanításában az ellenségszeretetre:
"Nektek, akik hallgattok, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel." (Lk 6,27)
A fegyveres erőszakszervezetek nem a Jézus által értelemezett szeretet eszközei. Éppen ellenkezőleg, a hatalom, hatalmuk megvédése érdekében készek gyilkolni is. Fegyverrel legfeljebb csak tűzszünetet lehet elérni, békét nem. Mit ér az olyan béke, amit az erősebb diktál és nem a mindenkinek jót akaró szeretet?
A 'Ne ölj!' parancs nem hordoz, nem tartalmaz semmilyen kivételt, amelyben megengedhető lenne egy ember életének bármilyen okból történő kioltása. Még akkor sem, ha az illető a leggonoszabb szándékkal közelít is. Az élet szentsége nemcsak önmagunk irányában, hanem a másik ember felé is kötelez. A másik ember élete ugyanolyan szent, mint a saját életünk. De ez fordítva is igaz.
Mégis sokan alig tartják valamire az életüket. Bódultságba vagy a halálba menekülnek, ha megoldhatatlannak tűnő problémával kerülnek szembe. A legtöbb öngyilkos a benne élő isteni szeretet ellen vét, amikor önmaga ellen fordulva eldobja az életet.
Ez annak a hitnek a hiánya, amit Jézus azért kér az embertől, hogy ezáltal igazolhassa iránta való szeretetét. A hit nélküli ember menekül önmaga és a problémák megoldása, élete megoldása elől. Az öngyilkosság is gyilkosság. Nemcsak a testet öli meg, de a lelket is a "halálba" taszíthatja.